Attila vagyok, 47 éves ezermester, 3 gyerek apja. Majdnem húsz évet éltem együtt életem nagy szerelmével, aki elvált tőlem a játékszenvedélyem miatt. A közösen épített házunkban a válás után is együtt laktunk, mert Andrea nem akarta a gyerekeinket a megszokott környezetükből kiszakítani, pedig már a legkisebb is 14 múlt. Amúgy meg nem akartuk a házat elkótyavetyélni sem, és vártunk a megfelelő alkalomra.

Tomi vagyok, 55 éves tanító. Nyolc hónapja ülök előzetesben, mert bevallottam, hogy megöltem a gyerekünk anyját. Az ügyvédem tegnap mondta a beszélőn, hogy a hullát még mindig nem találták meg, és nem is érti, miért tartanak még bent. A rólam a megfigyelőben készült elmeszakértői vélemény szerint nem tudták megállapítani, képes vagyok-e embert ölni, de kizárni sem tudták.

Végül is, jó nekem itt, mert végre naponta háromszor eszem, beindult az anyagcserém, és fogytam már 20 kilót, így a szervezetem is rendesen kezdett működni. Fizikai bántalmazásban nem volt részem a méreteim miatt, elég volt csak csúnyán ránéznem néhányszor a provokátorokra, és nem volt ínyükre, hogy kötözködjenek tovább. A smasszerek meg már 3 hónap múlva tudták, hogy a légynek sem ártok, és nem jut eszembe a szabályokat áthágni.

(Karikatúra forrása: CARTOONSTOCK)

Szöszi vagyok, a Kanalas. 67 éves leszek, tavaly megözvegyültem, azóta trónolok a vagyon tetején. Kezdődött valamikor kamasz koromban, amikor fiúzni kezdtem. Nem voltunk sem szegények, sem gazdagok, a szüleim túlélték a háború nyílt, majd a kommunista rendszer burkolt üldöztetéseit. Nem tudtak többet adni nekem, mint ami maguknak volt, ezért anyu idejekorán megadta az instrukciókat nekem a gondtalan életút irányába.

Géza vagyok, már közelebb a 60-hoz. Az ország első óvó bácsija. A történetem több, mint fél évszázada kezdődött, amikor a tudatomra ébredeztem. Egyszer csak sok másik gyerek között találtam magam, és nem találtam őket „csúnyának”. Több néni is volt körülöttünk, beszéltek hozzánk, meséltek és enni is adtak. Hamar megtanultam, mikor van dél, és azt is, hogy olyankor ebédet eszem.

Zoli vagyok, 50 éves informatikai félzseni. Két éve egyedül maradtam a hétéves fiammal, mert az anyukája, Csilla belehalt a kórjába. Még nem jöttem rá, miért a fiunknak jutott ez a sors, hogy anya nélkül fog felnőni. A temetés után majdnem egy évig nem találtam meg önmagamat sem Csilla nélkül, szerencsére Peti valahogyan tudomásul vette a halál tényét, és nem kérdezett bele a részletekbe.

A Nő

Böbe vagyok, 60 éves múltam nemrégiben. 12 éve meghalt a férjem, aki a betegségem miatt eltartott, de volt miből, mert 2 üzletünk is volt, és Laci jól keresett. Igaz, dolgozott is sokat, mert reggel fél 7-kor már nyitás volt, és sokszor csak este 8 után ért haza. A végén egy jól sikerült hajnali szerelmeskedés után bele is halt a jólétbe.

Akkoriban a rokkantságim 30 ezer sem volt, így 1 év után keresnem kellett magamnak másik eltartót, mert a kaszinózásról képtelen voltam lemondani. A társkeresőn megtaláltam Misit, aki hiányszakmában dolgozott, a pénzét alig tudta megszámolni és válófélben is volt.

Kezdjük is reggeltől, fölébredek, megyek néhány kört, hogy megmozgassam a végtagjaimat Ks a vérkeringésem is földi pályára áll. Utána minél többet tüsszögök, annál inkább folyni kezd az orrom, viszont a légzésem is magához tér az éjszakai megpróbáltatások után. A  salaktalanítás második köre a kefírek után végződik, és egészségesen kezdek neki a napnak......először egészségesen bizakodom, hogy bejönnek-e a számításaim, de közismerten optimista vagyok, ezért nem hagyom magam negatív pályára terelni, amivel jelentősen hozzájárulok a pszichém egészséges működéséhez. Ennek megfelelően pánik nélkül tudok elindulni és utazni a békávén, onnét pedig már úgy működik a nap, mint a karikacsapás.

Marcsi vagyok, túl a hetvenen. Mindig emberekkel foglalkoztam, lévén, pszichiáter a szakmám. 45 éve még tele voltam illúziókkal, amikor két lányt szültem a gyerekeim apjának, aki orvos volt, és mi voltunk az álompár, bár akkoriban ezt a kifejezést még nem ismertük. A doktor 38 éve választott magának egy másik nőt, és lelépett mellőlünk. Utána hárman maradtunk, és pár év múlva el is költöztünk jó messzire a nyolcvanas évek közepén.

A távolban elhelyezkedni sok lehetőség nem volt, így egy munkaterápiás intézetben dolgoztam évekig, és próbáltam a szenvedélybetegeket jobb útra téríteni. Reménytelen küldetés volt, de valamiből élni kellett. Igaz, nagyon jó iskola volt a jövőhöz. A rendszerváltás után a környéken nyitottabb lett a gondolkodásmód a szakmám felé, meghirdettek egy nekem illő állást, amit elnyertem az intézeti vezetőm támogatásának köszönhetően.

Első nap:

Reggel 8 körül lépkedek a vízszéli homokban, ember alig a parton, a hullámok között senki, az egész egy nagy semmi. Keresem a túlpartot, de nem látni, így csak az elmém firkálgat valamit. A valamiről írni nem nehéz, legfeljebb unalmas, de semmit megfogalmazni igazi kihívás.

Tegnap este olyan fáradt voltam a 800 km-es vezetés után, hogy a fogsoromat is elfelejtettem kivenni, így azzal együtt ébredtem, és ettől úgy megijedtem, hogy reggel 7 körül rögtön ki is vettem. A fogkezelésem vége óta először aludtam vele, megvolt az áttörés, ez már valami.

Úgy indultam el hazulról, hogy a mobilt direkt otthon hagytam, és a világhálót sem fogom látogatni, 8 napra agyi szünetet rendeltem magamnak. Erre alvás után az elmém csak nem akar nyugodni, és valami más hiányában a semmit kezdi kutatni. Nem semmi.

A Férfi:

Árpi vagyok és 42 éves leszek a nyár végén. Most megint anyukámmal élek. 5 éve, hogy összeköltöztem a volt barátnőmmel, de ennek már vége szakadt. Előtte is anyukámmal laktam együtt kisebb megszakításokkal.

Mióta apám 30 éve elhagyott minket, de azért fizette a gyerektartást, anyukám mindent megtett, hogy minél magasabbra vigyem. Főiskolára is járatott, és úgy kiszolgált engem, hogy a kollégiumban is legtöbbször az ő főztjét és süteményeit ettem. Utóbbit annyi sikerrel, hogy kikerekedtem tőlük.

Kamaszkoromban sem volt igazán sok önbizalmam, de az alakuló macialkattól még a maradék is lassan elpárolgott. Meg láttam a nőkön, hogy a sportosabbakat nézegetik inkább, és sosem mertem kezdeményezni, később pedig már célszemély sem akadt, mert alig jártam társaságba. Anyukám mellett sütni is megtanultam 25 éves koromra, így már önkiszolgálni is megtanultam magam.