Tomi vagyok, 55 éves tanító. Nyolc hónapja ülök előzetesben, mert bevallottam, hogy megöltem a gyerekünk anyját. Az ügyvédem tegnap mondta a beszélőn, hogy a hullát még mindig nem találták meg, és nem is érti, miért tartanak még bent. A rólam a megfigyelőben készült elmeszakértői vélemény szerint nem tudták megállapítani, képes vagyok-e embert ölni, de kizárni sem tudták.
Végül is, jó nekem itt, mert végre naponta háromszor eszem, beindult az anyagcserém, és fogytam már 20 kilót, így a szervezetem is rendesen kezdett működni. Fizikai bántalmazásban nem volt részem a méreteim miatt, elég volt csak csúnyán ránéznem néhányszor a provokátorokra, és nem volt ínyükre, hogy kötözködjenek tovább. A smasszerek meg már 3 hónap múlva tudták, hogy a légynek sem ártok, és nem jut eszembe a szabályokat áthágni.
Visszagondolván a történtekre, valahol ott kezdődött, amikor Mariann 14 éve lelépett mellőlünk, és egyedül hagyott a fiunkkal, Dáviddal. A válóperben a legjobb barátom is tanúskodott Mariann ellen, valami olyasmit mondott, hogy a kutya is akkor vadul meg, amikor a legjobb dolga van, a bírónő mosolygott egyet, és ezt szó szerint így jegyzőkönyvezte.
Engem igazán nem lepett meg Mariann eltűnése, nekem pont elég volt, hogy megszülte nekem a trónörököst, akit utána 11 évig egyedül neveltem. Hozzám képest nem volt jó tanuló, de nem izgultam emiatt, mert kiváló tehetségnek tartották a vízipólóban, még mondták is róla, hogy tíz évente születik ekkora balkezes potentát.
Nem vettem észre, mikor kezdődtek vele a gondok, de most volt időm idebent elmélkedni rajta. Úgy 6 éve komoly anyagi gondjaim lettek, és nem bírtam tovább fizetni a sportköltségeket, ezért Dávid abbahagyta a vízilabdát és vele együtt az addigi fegyelmezett életmódot is. Kezdtünk egyik albérletből a másikba költözni, ami nem tetszett neki.
Mivel már régen nem tanítok, inkább üzleteltem, és bizony sokszor átvertek, egyszer megfogadtam, hogy most rajtam a sor. Ennek megfelelően az egyik fekete üzletben lenyúltam valakikről 15 millát, amiért később elraboltak és fogva tartottak, miután rájöttek, hogy ez nekik nem tétel, vízbe dobtak egy dunai hajóról. Úszni tudtam, kievickéltem a partra, és valahogy hazaértem 50 km-ről.
A síbolt pénzből vettem egy lakást a fiam nevére az én haszonélvezetemmel, és azt hittem, minden rendben lesz a jövőben. Nem így történt – ráadásul a legjobb barátommal is ellaposodott a negyedszázadot is meghaladó barátságunk, amit máig nem értek –, a fiam két és fél éve az anyjához költözött és azóta legfeljebb pénzért jár haza.
Legutóbb már drogos állapotban azt követelte, hogy adjam el a lakást, tartsak meg belőle annyit, hogy vidéken tudjak venni magamnak egy házacskát, a többit meg adjam oda neki, és felejtsem el. Nyugodtságot színleltem, de tudtam, hogy a fiamon nem vehetek elégtételt, maradt tehát, hogy az anyján kérjem számon a 14 éves történéseket. Kölcsön kértem egy kocsit, hogy elszámoltassam Mariannt.
Arra még emlékszem, hogy egyik éjjel hazafelé menet meglestem, de többre nem. Még azok után sem, hogy elolvashattam a nyomozók előtt tett beismerő vallomásomat arról, hogyan öltem meg Mariannt. A cellámban havonta cserélődtek a rabtársak, nyilván tégla is volt közöttük, de tőlem semmi érdemi infót nem kaptak, inkább meséltem nekik a tanítói pályafutásomról és a kapcsolódó vidám vagy szomorú történetekről.
Azért darabokban fölvillannak képek arról az éjszakáról, arról máig nincsenek emlékeim, hogyan ölhettem meg Mariannt, de arról igen, hol dobtam bele a Tiszába. Jut eszembe, a vallomásomban a Dunakanyart említettem. Végre leesett a tantusz, miért nem találják a holttestet.
Ezek szerint jól átvertem őket, és ha egyszer kiengednek, még nem kevés kártalanítást is fogok kapni. A rácson túl úgyis megdöglöttek a kapcsolataim, ráérek kiszabadulni...
