A Férfi:

Árpi vagyok és 42 éves leszek a nyár végén. Most megint anyukámmal élek. 5 éve, hogy összeköltöztem a volt barátnőmmel, de ennek már vége szakadt. Előtte is anyukámmal laktam együtt kisebb megszakításokkal.

Mióta apám 30 éve elhagyott minket, de azért fizette a gyerektartást, anyukám mindent megtett, hogy minél magasabbra vigyem. Főiskolára is járatott, és úgy kiszolgált engem, hogy a kollégiumban is legtöbbször az ő főztjét és süteményeit ettem. Utóbbit annyi sikerrel, hogy kikerekedtem tőlük.

Kamaszkoromban sem volt igazán sok önbizalmam, de az alakuló macialkattól még a maradék is lassan elpárolgott. Meg láttam a nőkön, hogy a sportosabbakat nézegetik inkább, és sosem mertem kezdeményezni, később pedig már célszemély sem akadt, mert alig jártam társaságba. Anyukám mellett sütni is megtanultam 25 éves koromra, így már önkiszolgálni is megtanultam magam.

Amikor felköltöztem Pestre és elhelyezkedtem, a nagynénémnél kaptam egy szobát, így csak a rezsibe kellett beszállnom, de volt miből, mert kiváló munkahelyem is akadt, ahol végre női környezetbe kerültem, mert a cégnek azon a telephelyén összesen öten voltunk pasik. A helyzet sokat így sem változott, mivel a hölgyek közül egy sem akadt, aki bátorított volna akár annyira, hogy összehoztak volna valaki külsőssel.

Unatkozni 30 éves koromtól sem értem rá, mert a munka mellett továbbtanultam, így persze a nőügyek sem fenyegettek. Szabadidőmben meg sütögettem, és eszegettem, így 35 éves koromra végképp messzire kerültem a kockahastól.

8 éve, hogy anyukám megunta a vidéki egyedüllétet, és Pestre költözött ő is, így természetes volt, hogy akkora lakást vett, amiben én is elfértem. Pénzt is kerestem annyit, hogy vettem egy garzont, amit kiadtam, így aztán anyagi gondjaim nem voltak, és anyukám újból gondoskodhatott rólam.

Már kezdtem beletörődni a nőügyek hiányába, amikor 36 évesen fölragyogott a nap, és mellém sodródott valaki, akivel az elején meg is értettük egymást. Én a hölggyel együtt a garzonba költöztem anyukámtól, és nem vettem észre, hogy ez neki nem tetszett. Igaz, Erzsinek sem tetszett, hogy anyukám kéthetente meglátogatott minket, vagy nekünk illett elmenni hozzá vasárnapi ebédre, ja és persze esténként mobilon is trécseltünk.

Tavaly Erzsi bejelentette, hogy neki elég volt abból, hogy így nem tudjuk élni az életünket önállóan, mert nem tudok leszakadni anyukámról, nem mondta, hogy van-e valakije, egyszerűen egy hétvége után hétfőn elköltözött, nekem meg nem volt miért egyedül lakni a garzonban, ezért visszaköltöztem anyukámhoz.

Most éppen sütögetek a konyhában, és azon gondolkozom, minő szerencse, hogy anyukám eddig még nem hiányolta az unokáit……

A Nő:

Niki vagyok, az életkorom meg nem publikus, igaz, már elég régen érettségiztem. A szüleim házában létezem önálló lakrészben. Jobb híján pedagógus lettem, anyu is az volt. Apuék maguk építették ezt a házat, és sokszor mondogatták, hogy vigyázzak majd a pasikkal, mert lehet, hogy a házra fognak utazni, és nem rám.

Valahogy nem féltem ettől, mert elégedett voltam magammal. Amikor az unokatestvéreim sorban egymás után szülni kezdtek, nem éreztem rá késztetést, hogy főzzek/mossak és háztartást vezessek, ezért inkább a rokon gyerekekkel foglalkoztam, elfoglaltságnak az is éppen elég volt. 

Észre sem vettem, hogy a következő 10 évben körülöttem viszont alig sertepertélt 1-2 pasi, a túl szépek eleve nem jöttek be, aki meg bejött, azt meg fél év múlva lecsukták, és a szüleim lezáratták velem a dolgot. Később belefogtam az üzletbe is, ahol évekig jól kerestem, amiből fölújítottam a lakrészemet, és még mindig elvoltam pasi nélkül.

Már 37 éves lettem, amikor anyu bejelentette az unoka iránti igényét, én pedig rendes kislány révén annak rendje és módja szerint 1 év alatt férjhez mentem, és lányt szültem. Éltük is az életünket majdnem minta szerint, ám amikor Anita iskolába ment, a férjem baleset miatt meghalt, és itt maradtam a lányommal és apuékkal együtt.

2 éve, hogy a szüleimet is eltemettem, dolgozom és Anita életét rendezgetem. Jó kislány ő is, és ugyanúgy nem szeret tanulni, mint én anno. A pasikérdés még közöttünk sem kerül szóba, pedig a lányom lassan eladókorba lép, de neki még nem aktuális, nekem meg már nem. Nem vagyok kiszolgáló típus, a füvet is magam nyírom.

Azért időnként eszembe jut apu intelme a házzal kapcsolatosan, és elgondolkozom, hogyan fogom majd elhajtani a lányom jövendőbelijét, mert én is azt fogom hinni, hogy a házra utazik…